Tűzoltó kocsi | Lizák Pálma honlapja

Ugrás a tartalomra

Keresés a tartalomban

Keresés a tartalomban

Lizák Pálma honlapja

Hungarian
English

Fő navigáció

Mutatás — Fő navigáció Elrejtés — Fő navigáció

Címlap
Krónika
Művészi pályafutás
Festmények
Tűzzománcok
Írások
Dokumentumok
Kapcsolat

petti küldte be 2017. 03. 20., h - 15:55 időpontban

Festmény

Technika

Olaj, akvarell papír

Kategória

Vázlatok

Köszönet fiamnak, Dr. Lizák Péternek a honlap elindításáért, szellemi támogatásáért és gyakorlati segítségéért, valamint Tóth Gábor csillagvadásznak a tárhely biztosításáért.

Emléktöredékek

Édesanyám, Lizák Pálma 83 év és 8 nap tartalmas élet után elment, hogy máshol szolgáljon.

Januárban kezdett el köhögni. Sokat nyaggattam miatta, mert nem akart abbamaradni. Néha kicsit gyengébben is érezte magát. De régi gerincbetegsége ellenére is rótta a lakás zegzugjait kis rollátorával, minden megcsinált, leginkább csak a takarításban hagyta, hogy segítsek neki. Sosem mutatta fájdalmait, nagyon figyelt rá, hogy mindenkitől titokban tartsa. Olyan volt ebben a kérdésben, mint gyerekkorom indiánregényeinek főhősei, akiknek arcán egy rezzenést sem okozott a fájdalom vagy a szomorúság. Ekkor jött a gyomor és/vagy bélvérzés. Feltehetően az éveken át szedett gyulladáscsökkentők és fájdalomcsillapítók miatt. Kórházba került, ahol a nem kellően figyelmes ellátás miatt elkezdett legyengülni. (amúgy sem volt hozzászokva a kórházhoz, hiszen legutóbb az én megszülésemkor, jó fél évszázaddal ezelőtt volt utoljára kórházba, sőt táppénzen is egyszer volt ezen időszak alatt). Telefonon hívott, hogy nem akar ott maradni, így "kimenekítettem". Az étel és folyadékmegvonás miatt sokkal fáradékonyabb lett és köhögése mellett légzése is kicsit szaporább lett. Végre rá tudtam venni egy tüdőszűrésre. Itt foltot találtak, ezért CT-re küldték. Itt ütött be a vastagbél fertőzés, ami folyamatos hasmenéssel járt és az otthon praktikák, de még a gyógyszerek sem tudtak enyhíteni rajta. Az utóbbi években mindig nagyon keveset evett, inni sem nagyon szeretett. A hasmenés még ennek a kevés élelemnek és folyadéknak a felszívódását is nagyban meggátolta. Ilyen körülmények között került a Korányiba, ahol végül nagy nehezen, 1 hetes halasztás után hörgőtükrözést végeztek és mintát vettek. Amikor onnan június elején hazahoztam, már nem tudott felkelni az ágyból annyira gyenge volt és annyira nem volt elég levegője. Otthon kapott egy oxigén koncentrátort, ami segített a vér oxigénszintjének jó értéken tartásával. Odaköltöztem hozzá, hogy el tudjam látni. Otthon jól érezte magát. Néha el kellett mennem intézni a saját dolgaimat, olyankor egy nővérszolgálatot kértem meg, hogy segítsenek. Keveset evett, néha morgolódnom kellett vele, hogy igyon és a bogyókat sem nagyon szerette. A hasmenése rövid javulás után visszatért. Sokat aludt. Vasárnap, július 31-én azzal keltett kora reggel, hogy fáj a jobb lába. Térdtől lefelé hideg volt és a sípcsont közepétől hófehér. Egy trombózis. Bármennyire is szerettem volna, hogy otthon maradhasson, féltem hogy az elzáródás máshová is eljuthat, ezért hívtam az ügyelet, majd a mentőket. Közben a tüdőből vett minta alapján rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, mellette cisztákkal. Élete utolsó 11 napját a kórházban töltötte. Gyógyszereket és infúziót kapott. Egy nap kivételével minden látogatási időt mellette töltöttem egy kis sámlin ülve az ágya mellett. Klári, egyik művésztársa is meglátogatta őt, és hozott neki finomságokat, amikből eleinte evett is. Puha, nedvesebb dolgokat kért, amit könnyel el tudott rágni és lenyelni. Őszibarackbefőtt, sárgabarackbefőtt, burgonyakrokett, galuska. Ilyesmiket kért. Fáradt volt, de beszélgetni lehetett vele. Csütörtökön már nehezen ébredt fel amikor beértem. A szavakat csak nehezen, sokszor csak szótagolva tudta kimondani. De rendkívül jól elszórakoztatott történeteivel. Már korábbi kórházi bentléte során is mondta, hogy ha mozogni nem is tud, gondolatai szárnyalnak. Történeteket, meséket talált ki. Most is ilyesmikről mesélt úgy, hogy néha felkacagtam, amitől azonnal el is szégyeltem magam a helyzet komolysága miatt. Egy illegális nemzetközi csupaszmacska kereskedőhálózat ügyetlenkedéseiről és egy mindig lebukó autótolvajbandáról számolt be. Másnap, pénteken már nem mesélt. Érzékelte, hogy mellette vagyok és próbált beszélni is de a tüdeje által kilehet levegő már nem volt elég arra, hogy gondolatait hallható szavakká formálja. Csak ajkai mozogtak. Mindent megadtam volna, hogy értsem, mit szeretne mondani. Szombaton már nem tudtam vele kommunikálni, nem látszódott rajta, hogy érzékeli a külvilágot. Hol nyitott, hol csukott szemel feküdt, néha megmozdította a fejét. A jobb lába bokától már korábban elhalt. Ez fájt neki. Meg a mellkasa is. Innentől már egyformán teltek a látogatások. lemostam az arcát, megnedvesítettem az ajkait és leültem a kis sámlira. Az ágy korlátja felhúzva, a rácsok között átnyúlok és megfogom a jobb kezét. Simogatom. Államat a rács tetején pihentetem és nézem ahogy veszi a levegőt. Ki, be, ki, be. Néha a kifújások után idegőrlő tizedmásodpercek, másodperek telnek el. Nézem könnyes szemmel, szívem a torkomban és várom, hogy jön-e a következő "be". És jön. A teste és az szelleme is küzd. Ki, be, ki, be. Vajon milyen megálmodott történ közepén jár éppen. De jó lenne tudni. De már nem fogom. Nézem és közös életünk eseményeit latolgatom. Vajon elég jó voltam-e hozzá? Boldoggá tudtam-e tenni rémálomba illő módon kezdődőd életét. Remélem. Felmerül bennem, mi lesz velem nélküle. Sajnálni kezdem magam, nem tudom miért. Ezt nem szabad. Most vele kell foglalkoznom. Szeretném ha tudná, itt vagyok vele. Beszélek hozzá. Nem sokat, mert sosem voltam bőbeszédű. Vasárnap néhány kedvenc zenéjét is lejászom neki. A hétfő, kedd, szerda sem telik másképpen. Talán a nővérek lesznek egyre kedvesebbek, több bíztató szót kapok. Az utolsó két nap már morfiumot kap, hogy elviselhető legyen számára a "lét". Aludni, nem nagyon aludtam mostanában, felkavart minden. Soha nem voltam olyan erős lélekben mint anyu, és mint az ő anyukája, a mama. A telefon minden rezzenésére összerándul mindenem és elhomályosulnak gondolataim. Csütörtök reggel (08.12) 7:36-kor szól a telefon. Lizák Péterné rokonát keresik. Már tudom, hogy nem lesz több látogatás, nem simogatom többé a kezét, az arcát. Nem veszi a levegőt szép lassan, komótosan, be, ki, be, ki. Nem hív becézve, nem süti a kedvenc rántott csirkecombomat. Nem tanítja a tűzzománcozást az érdeklődőknek. A példája ami tovább él. És alkotásai.

Nézzék meg ezeket az alkotásokat, és ha testszik valamelyik, mosolyogjanak egy picit. Élvezzék a vidám színeket, az apró figurákat, érdekes formákat amit szeretettel formált mindenki számára.